Aznap értem haza a kórházból. Hasbaszúrt egy fanatikus rajongó. Minden barátom és imerősöm meglátogatott ebben az elmúlt 2 hétben. Mindenki kivéve egy személy. És nem tudtam miért. Vajon mit tettem? Hisz nem provokáltam a médiát? NEm provokáltam a rajongókat sem. Nem tettem semmit. Csak éltem, már amennyire tudtam egy világhírű sztár mellett. NEm tudtam, hogy mire számíthatok ha találozunk. Egész végig ezen gondolkoztam, így nem is figyeltem arra, hogy mit mondd a mellettem ülő barátnőm Ágota. Tudtam, ő is megvan álldva a pasikkal, és nagyjából sejtettem, hogy miről mesél. Féltem. Mi lesz ha eltaszít magától? Vagy csak meglepetésre számíthatok? Vajon jó vagy rossz.
-Tudom, hogy min gondolkodsz- most figyeltem fel arra, hogy Ágota kutatóan néz- NEm tudok mit mondani, senki nemtud kiigazodni rajta, alig van otthon és egy lány..
Megrándultam. Ne, könyörgöm csak ezt... Rámjött a sírógörcs...Lány?? mindent csak azt ne, én teljes szívemből szeretem, mindenemet nekiadtam, ugye nem teheti meg ezt velem.
Miközben ezen gondolkoztam elértünk, a házhoz, ahova annyi jó emlék kötött. Bennt nagyon sok ismerős arc fogadott mosolyogva, puszilgattak, ölelgettek, de nem tudtam rájuk koncentrálni, csak kerestem azokat a barna boci szemeket. És azt az édes mosolyt.
Mikor megláttam, a szívem dobbant egyet, az édes mosoly eltűnt az arcáól, a boci szemek, undort és gyűlöletet tükrözött. Most már tudtam végem, felkészültem a legrosszabbra.
Odamentem hozzá. Majd bement a mögötte álló szobába. Mentem utánna, mikor szemtől szemben álltunk a legeslegrosszabra is felkészültem.
- Szia- szólaltam meg, nem adtam neki csókot, mert sejtettem, hogy csak elökött volna.
-Gondolom sejted, hogy miért nem látogattalak meg- szavai hűvösek voltak.
Nem szóltam semmit.
-Mielőtt bármit is mondanál- remegett a hangom- míg a kórházban voltam a legelső közös képünket kinyomtattam , és ez lett a végeredménye...
Majd a kezébe nyomtam, arra számítottam hogy hozzámvágja, de nagyon gyengéden megfogtam és megszorította.
-Ott tatottam, már nem szeretlek. Nem kellesz. Kiábrándultam belőled. Van más.-mondta lassan és tagoltan, végig a szemembe nézett.
Szavai kardszúrásként szaggatták a szívem. A szemem megtelet könnyel. Nem csodálkoztam, mert sejtettem, hogy vmi ilyesmire számítottam.
-Biztos?? - eléggé bután hangzott a kérdés, de más nem jött ki.
-igen..és..
-Fejezzd be, elmegyek nem fogsz látni többet, köszönök mindent egy kérdésemre azért válaszolsz még?- kérdeztem.
-Persze.
-Szerettél te valaha engem?
Nem válaszolt. Hallgatott. Meglepődtem, ez most komoly. 2 évig együtt voltunk és habozik???
-Köszönöm- majd otthagytam.
Miközben kiléptem lassan rendbe szedtem magam. Kinnt mindenki mosolygott rám, én nem is akartam és nem is tudtam mosolyt erőltetni az arcomra. Roszzullétre hivatkozva elmentem. Sétáltam, hosszú időn keresztül, mikor visszamentem összepakoltam a cuccom. Szerencsére nem kellett senkitől sem búcsúzkodnom. Bementem a közös szobánkba és csak reménykedni mertem, hogy minden gondom okózója nincs ott. Szerencsém volt, gyors összekaptam a cuccaim, majd a szemem megakadt a fényképen.. Nem bírtam tovább, minden harag és gyűlölet előjött összetörtem az üveget két kézzel, kezemből folyt a vér, majd falhoz vágtam és csak futottam...
Aznap este Bill Kaulitz, megtalálta a törött fényképett a sarokban, összegörnyedt leült, majd egyre homályosabb lett a tekintete, és egy könnycseppet törölt le az arcáról.....
5 év telt el azóta...
