Ott voltam. Hogy kerültem ide?
Futottam... egy dombon...
Az eseményeket kívülállóként figyeltem. De tisztán láttam, hogy önmagam fut velem szemben. És... Nem hiszem, de igen jól látom.. Nevetek. Önfeledten, és boldogan. Cinikus vigyor jelent meg a néző énemen, hisz már azt sem tudom, milyen az a nevetés. Vagy egyáltalán miaz? Kritikus szemmel szemléltem a jelenetet.
Nevetés... Mit is jelent ez a szó? Valójában ha nevetsz, z azt jelenti, hogy felóldodsz, vagy boldog vagy esetleg kínodban... Mert persze, minden lehetséges.
Ez esetben, velem naná, hogy az utolsó történt. Mivel a szemlélő énem, mint már mondtam, kritikus szemmel és cinikus mosolygással figyelte, a másik, önfeledt énemet.
A dombnak lassan vége lett... De nem álltam, meg. Kacagva futottam tovább. Gyenge tavaszi szél fújt arcomba, szemlélőként is éreztem, hogy megcsikálta az arcom. Ezen is nevettem.
Hogy hova futottam nem tudhattam. De nevettem, tudom unalmasnak tűnik, folymat ezt ismételgetem, de nem hittem a szememnek, hiszen 5-6 éve nem volt részem önfeledt nevetésben. És mintha a gondolat, hogy nem nevettem évek óta, megszállta a látomásom. És már rögtön. Rögtön egy másik helyen voltam. Ugyanazon dombon. Egyedül teljesen egyedül álltam. Villámlott dörgött, esett. És én csk ott álltam, a domb tetején. Majd észrevettem egy sötét árnyat. A depressziós énem felé tartott. Úgy láttam, z az árny maga volt a halál. Persze, nem biztos. De az a sötétség, bú és rossz indulat am magával húzott, elfeledtette velem a maradék jó emlékeim. És akkor megtörtént.
Én csk üvöltöttem, sikítottam sírtam. Egy kés volt a kezében. Közeledett a hasonmásom felé. Ő csak ott állt. Én elkezdtem futni felé, mert világossá vált, hogy megakar ölni.
Odaértem, és ekkor villámként hasított belém a felismerés. sötét alak levette kapucniját. És megláttam saját magam. Ott állt. Cinikusan vigyorgott. Majd kését, belevágta a másik hasonmásomba. Vége lett. Ő még rám nézett nagy barna szomorú szemeival. Magával ragadott és örvényként tértem észhez. A barna szempár még mindig figyelt, és feleszméltem.
Tom...
Bill...
Lebuktam...
A babámat elvesztettem...
És elájultam...
Mindent tudnak...
A barna szempár könnyes szemekkel bámult rám.
Bill volt az. Magához rántott. Arcát a nyakamba fúrta.És zokogott. Nem láttam még sírni. Az erős, akaratos, makacs, öntudatos férfi itt sírt a vállamon. Nem tudhattam biztosan miért. Csak egyet. Bűntudata volt. Mélységes bűntudata volt. Rámtört egy olyan érzés 'hogy most üvöltök vele és elküldöm a francba'. De megértettem, hisz róla is szó volt.Igaz majdnem 22 évesen nézett apai örömök elé, amit csak 5 év elteltével tudott meg. Igen itt most kivételesen róla is szó volt. Elvesztette a fiát. Nem csak én vesztettem el ő is. Most, de csak most elfogadtam, hogy vki együtt érez velem. Csak azt az egyet nem...
-Szólnod kellett volna!
Villámcsapásként ért.
-Bill!- nevettem fel hisztérikusan- Na ne nevetess.... Szerinted nem akartam szólni? Szólni akartam még pedig akkor, amikro hazaértem a kórházból. Mert ott tudtam meg. De nem tudtam nagyon örölni, mivel te leszartad a fejem, dehogy miért az még máig is titok. Szólnom kellett volna. Hát igen. De valahogy nem volt hozzá kedvem. Mivel kidobtál. ELüldözétl. Emelett összejöttél az akkori legjobb barátnőmmel. Soha nem kérdezted, hogy mivan velem. Tudtad pontosan, hogy autóbalesetem volt. Hisz benne volt az újságba. ' Bill Kaulitz volt barátnője ittasan ült volán mögé. Balesetet szenvedett, nem tudjuk pontosan, hogy milyen sérülések érték' És mielőtt megkérdezed, hogy hogy nem derült igazság a kisbabám elvesztésére? Hát pénz mimás... Eladtam a lelkem magának az ördögnek. Tömérdek mennyiségű pénzt kellett fizetnem, hogy kussba maradjon, a rendőrkapitány.. És Te ezekután azzal jössz, hogy miért nem szóltam???
Nem szólalt meg. Csak ült és bámult a semmibe mint egy eszelős. Az elmúlt 5 éven merengett és azon amit mondtam, ismertem már annyira.
-Kata- szólalt meg érdes hangon- nem..nemtudom mit kéne mondanom...én nagyon sajnálom.
És akkor 5 év után, megesett, hogy hittem neki. Megesett a szívem. Sírt, kivolt,és megvolt bántva, bűntudata volt. Hisz, igen apa LEHETETT volna. Az eszem síkított azért, hogy ne csináljam amire készültem... A szívem viszont repkedett az örömtől.
A szívemre hallgattam.
-Tom hol van?- kérdeztem. Persze, ő nem tudta mire vélni, hirtelen kérdésem.
-ööö... elment, azt mondta, jobb ha kettesben beszélünk...
Oké, ez zöld utat adott nekem. Elmentem bezártam az ajtót. Visszamentem immár feltárt titkos fiókomhoz. Tom nem találtam meg. Mivel ott volt. Megfogtam a fényképet, mit minden este nézegettem. És tanakodtam... Mi lett volna ha'
-Bill...-ő ott ült az ágyam mellett, és csak folytak a könnyei, én is meghatódtam, sírni kezdtem, de vhol nagyon örültem, amit megjegyzek gusztustalannak találok, de örültem, hogy most van kivel megosztani a bánatom- itt a kisfiúnk.
Leültem mellé. A 'két majdnem szülő' ott ült az ágy mellett, és egyre csak sírt. Gyászolták a gyereküket, az elvesztegetett éveket egymás nélkül, gyászolták a szerelmüket.
-Ő lett volna, az orvos azt mondta, mikor kórházban voltam, hogy már jócskán benne voltam a harmadik hónapban.
-az hogy lehet??- nézett rám, közben erősen szorongatta az ultrahangos fényképet- hogy nem vettük észre, és a hasad??
-nem emlékszel. Tommal folyamat szivattatok, hogy miért vgyok ilyen kövér, és hogy napról napra nagyobb a hasam.
-És a menstruációd??
- igen, az a másik... tudod, azt nem tudom, túlságosan lefoglalt az a sok veszekedés, és tudom hülyén hangzik de nem vettem észre, hogy ennyit késik.nem tudom, hogy történhetett...
Rám nézett..Hitt nekem.
-De aranyos, látszik, hogy az én fiam- megeresztett egy halvány mosolyt mikor a képre pillantott.
-Hééé ezt honnan veszed sokkal jobban hasonlít rám mint rád.- kezdtem el cukkolni.
Mi sem gondoltuk volna, mint ahogy gondolom ti sem. De együtt pár pillanatra elfeledtük a múltat.
-ezt még nem mondtam-kezdte- de pont egy kisfiút akartam tőled.
- sajnálom.
-mit?
- hogy elvesztettem...
Rám nézett.Mélyen barna szemeivel. Olyan áthatóan nézett. Egy pillanatra azt hittem hogy megkívánt. És nem tévedtem. Közel hajolt hozzám, végiglehelte a szám szélét.
-próbáljuk meg újra....
Megcsókolt, nem gondolkodtam. Valahol mélyen tudtam nemkéne. Hisz lehet hogy nem tudok többé teherbe esni. Neki van más. Nem vagyunk együtt. Ott van a média. És egy gyerek. Csak botrányt kavarna.
De nem törődtem vele. Hisz már olyan rég volt. Visszacsókoltam, majd azt vettem észre újra a karjaiban vagyok,
mint 5 évvel ezelőtt,
mint minden éjjel....
folyt.köv.
